shorttrack

     Napóleonnak képzelte magát. Igaz, ami igaz, a termete megvan hozzá. Egy törpe, kurvanagy egóval. „Gátat fel nem adunk" – hirdetett zéró toleranciát a „védekezést személyesen irányító" miniszterelnök, mert mint tudjuk, egy politikus mindenhez, egy herepecsenye szakszerű és ízletes elkészítéséhez is jól, a tízmillióból a legjobban ért. Nyilván van a sublótban, valahol elfekvőben egy porosodó vízügyi mérnök diplomája is, az érkező árvízzel ezt szépen lemosatja, és máris pattogtathatja az erre a feladatra kitalált, kitanított, és egész életében gátközelben tartózkodó szakembereket.

     Hogy mégsem fulladt meg a Dunában az ország, az mégis inkább nekik köszönhető, nem a hatalmi és szereplési vágyát türtőztetni nem tudó kormányfőnek. Na meg a gátakon segítő önkénteseknek, izzadtságos munkájuknak. Nem legutolsósorban pedig az isteni gondviselésnek, hogy egy lerohasztott ország lerohasztott védművei, gátjai bírták a nyomást, nem szakadtak át. Ez persze egyszer majd be fog következni, mert ennek az ostoba népnek (de egyébként en bloc az emberiségnek) mindig Mohács kell, és az ígéretekkel, melyek bár ilyenkor mindig túltermelődnek, valójában nem lehet Dunát rekeszteni, és ténylegesen medret kell kotorni, gátakat magasítani, újakat építeni, partfalakat megerősíteni, felújítani. Ja, és Bős-Nagymarossal valamit kezdeni: mert a természettel ott már kibabráltunk, viszont a félbehagyott beruházással csak magunkat szívatjuk, a szlovákok már rég röhögnek az egészen, és rajtunk.
       Különben kurva nagy baj lesz.

    Tehát a látszattal ellentétben nem a miniszterelnök kézrátétele segített, ahogy lenyúlta a showt, leginkább a katasztrófavédelmisek által is született dilettánsként rangjelzett, őt pincsikutyaként körbelihegő Bakonditól. A tányérnyaló közszolgálati és jobboldali sajtó által superheroizált Orbán elvtárs kedvére tetszeleghetett tábornoki szerepben, pakolhatta fel saját oldalára az olcsó, kádárapánk pátyolgató, népjótevő lombikjában fogant, bazári videóit, a munka dandárját nem ő végezte, az igazi döntéseket mégsem ő hozta. Csak elripacskodta ezt a rá írt, végtelenül visszataszító jófiú szerepet, mint egy nyálas, tökéletesnek látszó, de valójában belül üres, fogyatékos és beteg lelkű kárpát-medencei Tom Crusie, mint egy kibaszott rocksztár, aki valaha Nagy Imre újratemetésén még teli pofával lázadt, most meg már csak a népszerűségéért, tartalom nélkül pózerkedik. Punks not dead, mi?
       Mellesleg igen nagy szerencsénkre, mert ha tevőlegesen is köze lett volna az árvízi védekezés technikai részéhez, a szakmai tudást is igénylő összetevőihez, már valószínűleg a fülöpházi homokbuckákon is harcsapaprikást ebédelnének. Annak már kevésbé örülhetünk, hogy erre az emberre egy ország van rábízva, a hétköznapi működés során saját bőrünkön érezhetjük ennek katasztrófaközeli atmoszféráját.

      Még a csapból is Duna helyett kaptuk, és miközben az ember a szokásosnál is fokozottabban igyekezett követni a napi eseményeket, állandóan előretolakodott, mint a természeti katasztrófa önjelölt szóvivője, kikerülhetetlen volt a jelenléte. Közben szemmel láthatóan élvezte a szereplést, mint egy huszadrangú musicalszínész (musicalszínészből egyébként ennél magasabban jegyzett nem is létezik), és talán az egyetlen ember volt, aki kifejezetten jól érezte magát az elmúlt másfél hét történéseiben. Németországban emberéleteket is követelt, egész városrészeket öntött el az árvíz, mégsem rohangált fel-alá a Duna és az Elba partján Angela Merkel, hogy menyecskeszoknyája mögé rejtse a fölösleges mennyiséget, és az osztrák kancellárt sem láthattad ilyen túlmozgásos, hiperaktív, fontoskodó állapotban. Az egész világ hülye, csak én vagyok helikopter. Szereptévesztés magasfokon, a miniszterelnöki feladatkör teljes félreértelmezése.
       Ez volt tehát a primer funkció, egy hülyegyerek szereplési vágyát, játszadozási kényszerét kellett kielégíteni. Voltak már ilyen királyok a történelemben, ostoba és gyerekes szeszélyeik láttán fogta a fejét az egész udvartartás, majd az éretlen és szellemi tőke híján nevetséges országvezetés után ezek a hatalmak annak rendje és módja szerint porba is hullottak. Nálunk a stáb nem röhögte körbe Orbán újabb hóbortját, az eddigiekkel sem tette meg, hanem a talpnyalók ösztönösen, a számítók pedig tudatosan játszottak rá. A demagógia modernkori csúcstechnológiája mellett tehát alkalmazásra került egy másik vállfaj is, a politikai celebritás világába jutva egyfajta sztármenedzseléssel találkozunk, ahol szerethető imidzset építenek, egy akciósztár karakterét rajzolják meg, aki hol bőrdzsekiben, hol sárfoltos csizmában egyedül száll szembe a világmegrontó víztömeggel. Az alapkoncepció hétköznapjainkban is jelen van egyébként, amikor Gyurcsány - mit hoz az élet – talál egy kóbor gyereket, akinek a megmentésével aztán végighaknizhatja pár napon keresztül a tévéműsorokat, vagy az elérhetetlenségi mítoszt megcáfolandó élő-egyenesben rója edzőköreit a Margit-szigeten a gazdasági miniszter Kóka, vagy Rogán Tóni cameózik a Jóban-Rosszban-banbanban...Csak, itt és most, egy ilyen helyzetben ez frekventáltan jelentkezik, olyan dózisban, amitől minden jóérzésű ember sugárban hány.
     Ez tehát a másodlagos funkció, a demagógia, annak is a leggusztustalanabb, legprimitívebb, leginkább hülyének néző ágyúcsöve. Mi még ezt is csak nagyot álmodva alkalmazzuk, ilyen bumfordian, ahol csak annyira lóg ki a lóláb, hogy a rajongókat, a kormányfőre isteni eredetűként, felszentelt országmegmentőként tekintőket ne verje jól pofán. Mert ők még mindig beszopják, ezt is, nekik az is evidens lenne háború esetén, hogy az orbáni tekintély mondja meg, melyik hadtest merre mozogjon, ne pedig a katonai hierarchia. Egy olyan hierarchia, és egy olyan mechanizmus, ami pont arra lett kitalálva, hogy ilyen vészhelyzetben a lehető leggyorsabban a lehető legjobb megoldást alkalmazza. Igen, az ő országukat egy Superman és Chuck Norris nászából született Lorenzo Lamas vezeti, az enyémet viszont egy cezaromán, sértődős, paranoiás kisgyerek.