A Forma 1 elcsökevényesedése nem egy rossz pillanat eredménye, mintegy 20 év alatt, fokról fokra silányodott a jelenlegi szintre. Ami, ha nem is mélypont, mert éltünk meg már rosszabb időszakokat is, és valószínűleg még fogunk is, de mértani pontossággal ki lehet jelölni azokat kilométerköveket, amikor egy-egy mélyütést kapott a technikai sportok egykori királya.
            A p2p-fájletöltő rendszereknek köszönhetően ma már nem kell különösebb truváj a 80-as évek végének, a 90-es évek elejének, az aranykor szezonjainak újranézéséhez. A különbség szembeszökő, és nemcsak a nosztalgia könnyei által elhomályosított látásunk mondatja velünk, de a mérleg nyelve nem a jelenkor felé billen el.
            Ha már a könnyek…mert ez kulcsmomentum, és a satnyulás szimbóluma is lehetne az aktuális legnagyobb ász egyik dobogós performansza:

          Lehet, hogy épp világbajnok lett, lehet, hogy valamilyen családi trauma után győzött, lehet, hogy csak kiszáradt a gondosan ápolt kedvenc muskátlija, nem tudom, de a Forma 1 alkatrészeit sorra véve akár kezdődhet is a pilótákkal a paddockban tett sétánk, hogy megbizonyosodjunk arról, mennyivel férfiasabb, benzingőzzel átitatott tesztoszteronszagúbb, és embert próbálóbb volt a Forma 1 húsz évvel ezelőtt, mint napjainkban.

1. A versenyzők:

Elképzelhetetlen volt annak idején akár Prost, akár Mansell, de még Senna, hát még a flegma Piquet esetében, hogy premier plánban áztassák az egereket, szinte árvízzel fenyegetve a célegyenest. Olyan megesett, hogy örömkönnyeiket nyeldesve álltak a dobogón, hallgatták a nemzeti himnuszt, talán egy-két könnycsepp még le is gördült a szemük sarkából, de nyilvánosan bőgni egyiket sem láttad. Egymás közötti vitáikat a pályán intézték el, nem sunyin a gumicserére várva, a depóban lazázva, miközben a szerelők harcolnak meg a tizedmásodpercekkel. A botváltóval 300 kilométer minden kanyarja előtt, majd utána kemény fizikai küzdelmet vívtak. Barátnőik teljesen normális, hétköznapi lányok voltak, nem műkörmüket féltő pussycatek, és a verseny utáni interjúk sem fulladtak sznob unalomba, fásult közhelyekbe. That was a hard race...
Vettel már külső, lányos megjelenését tekintve is ennek az új kornak, y vagy x vagy tökömtudja milyen betűvel jelölt (de)generációnak, az emokultúrának kurrens megjelenítője, attól függetlenül, hogy fogalmam sincs, milyen zenei irányzat hódolója. Annyi bizonyos, hogy ezeket az embereket sosem szabad elküldeni, mondjuk a Don-kanyarba, mert Záhonyig nem jutnának el, és a győzelmei után a rádióban felhangzó rövid „yes” vakkantásai is inkább egy gyerek kontrollálatlan öröme, mint egy harcedzett férfi diadalkiáltása.

2. Az autók:

Átment három kerékvetőn, lenyírt másfél mázsa füvet, megjárta a sóderágyat, és az aszfaltra visszakeveredve még mindig gurult, mindene egyben volt, és mintegy 10 másodpercnyi fűcsomóköpködés után már újra 300-al repesztett. Ezzel szemben ma egy apró kis szúnyog, miközben menetrendszerinti járatát teljesíti a pálya melletti tó és Bernie Ecclestone könyökhajlata között (okos ez a szúnyog, tudja, honnan lehet a legtöbbet csapolni), nekibódul a pályán köröző Ferrari orrkúpjának, és nini, már nincs is első szárnya a szupertechnikának. Nyilván barokkos túlzás, de a legapróbb lökdösődés, szexuális érintkezés következtében is alkatrészek tucatjai repülnek le a mai csodagépekről, a pályán maradásra alkalmatlannak ítéltetve azokat, a hajdani gépek strapabírása pedig sok esetben egy-egy komolyabb ütközetet is szinte karcolás nélkül viselt el. Kétség hozzá nem férhet, az akkori autók férfibbak voltak.

3. Aerodinamika, előzések:

Mert összetartoznak, és talán a legnagyobb betegség ez, méltán lehetne az FIA technikai illetékeseit seggbebillenteni, lassan két évtizedes felelősségük elvitathatatlan.
A palettán momentán a KERS, illetve a DRS szerepel az autó mellett, 20 évvel ezelőtt meg csak az autó volt a maga puritánságában, mert hát akkor viagra nélkül szexeltek még. Aztán jöttek elég okos mérnökemberek, és elkezdték az autók hátsó traktusát defenzív jellegűre gyurmázni, hiszen logikus felismerés, hogy nehezítsük meg a hátulról jövők dolgát, formázzuk a levegőt kedvünk szerint, hogy ne kerülhessenek mögöttünk támadó pozícióba. Az FIA bűne, hogy a mai napig nem született meg az utolsó léghajlító, helyette kaptunk jó néhány dögunalmas, előzések nélküli évet, majd az utóbbi években ilyen mesterséges potencianövelőket, KERS meg DRS néven. Így már persze oda-vissza pakolják egymást a srácok a pályán. Egy gond van ezzel csak, hogy már messziről is érezhető, szintetikus műanyagszaga van. Nem tagadhatjuk le a tényt, régebben az előzések is férfibbak voltak.

4. Gumi:

Ezen nincs is mit vitázni. Pár kör alatt körömágyig kopnak, és a versenyzők nyilatkozata szerint az autóval nem lehet 100%-ot teljesíteni, hanem egy kímélő üzemmóddal, 70-80%-on egyfajta tartóssági tesztté hitványul az egykor a csúcsteljesítményeket ostromló, a „lelkét is kitaposom” mentalitású háború. Az igazán szomorú, hogy ez a folyamat felülről vezérelt, parancsba adott, tudatos butítás volt, célja szerint izgalomkeltés, de én csak egy szánalmas lottósorsolást látok benne, és nem autóversenyt. A 20 évvel ezelőtti Good Year abroncsok nemcsak, hogy férfibbak voltak, de biológiailag bizonyítható tény, hogy a mai Pirellik már puncival jöttek a világra.

5. Motor:

Leszabályozott fordulatszám, egyre kisebb hengerűrtartalom, az egész Forma 1-nek éveken keresztül összesen három motorszállító, és jótállási garancia több versenyen keresztül. A 12 hengeres turbószívómotorok duzzadó vádlijaitól jutottunk el ebbe a már-már shell-maratoni állapotba, a hycomat kategóriától csak egy lépéssel feljebb. Szintén tartósteszt jelleggel, kár, hogy ebben a műfajban már kitalálták a Le Mans-i 24 órást jóval korábban. Mindenesetre a tövig a gázpedált macsós erőszakosságától ez már fényévekre van, így már a kérdést is felesleges feltennünk, férfiabb-e vagy?

6. Csapatvezetők:

Ha Suzuka, akkor Prost és Senna. Ha Williams, akkor Piquet és Mansell. Ha Red Bull, akkor…Ha Mercedes, akkor…Ha Ferrari, akkor….
Igen, Ron Dennisnek, vagy Frank Williamsnek helyén voltak a tökei. Nem foglalkoztak szponzorérdekekkel, a konstruktőrök világbajnoksága másodlagos volt (ehhez persze kellett, hogy ne annak eredménye alapján osszanak elsősorban zsetont), a csapatimázsra – ebben az értelemben legalábbis – nagy ívben tojtak. Egymásnak engedték a vezérbikákat, döntsék el egymás között az alfahím szerepet, mérjék össze a hímtagjukat. Voltak botrányok, balesetek, harcok, előzések, még egy-két balegyenes is elcsattant, és a nézők furcsamód élvezték ezt az egész cirkuszt, szőröstül-bőröstül. Nem tutujgatták a versenyzőiket, nem kapcsoltatták át a motort takarékos üzemmódba, nem utasítottak elengedésre vagy önmegtartóztatásra. Nem durcáskodtak a verseny után, hanem egyenesen pacekba dorgáltak, ha valami nem tetszett nekik. Őszintén, férfiasan.

        A sort nyilván folytatni lehetne még. Minden május elsején, azon a tragikus 1994-es május elsején kezdődött. Senna és Ratzenberger halála után az addig száguldó koporsóknak is becézett autókat szigorú biztonsági előírások szerint alakították át, ekkortól datálhatjuk az aerodinamikai paraméterek radikális megváltoztatását. Talán ezzel összefüggésben, talán nem, de ekkor indult el az aerodinamika defenzív kialakításának folyamata is, ami aztán a Schumacher-éra alatt csúcsosodott ki, és azóta sem lett orvosolva. A német számlájára persze elég sokat feljegyezhetünk, a tagadhatatlan zsenialitása mellett rengeteg merényletet követett el a sportág ellen, említve mondjuk a Hill felöklelése révén szerzett világbajnoki címét, ahol egy korrupt vagy csak eleve alkalmatlan FIA-versenybíróság nem volt képes a pontjaitól megfosztani, vagy a 2002-es osztrák nagydíjat, ahol az évad első harmadának végén, fölényesen vezetve az összetettet, csapatutasításra kapta meg az első helyet szerencsétlen márkatársától. Egyébként épp ekkor, Barichello kiherélésekor veszítették el a férfiasságukat a csapatvezetők is, és ettől kezdve lett rendszeresített és gátlástalanul használt eszköz a második számú pilóta partvonalra szólítása, egyáltalán, a második számú pilóta fogalmának definícióját, mai jelentéskörének kialakulását is ehhez a nemes aktushoz kell kötnünk.
      De azért ne verjük rá az egész balhét a németekre, először Vettelre, aztán Schumacherre, vagy fordítva, két világháborút már így is cipel a történelmi lelkiismeretük, a Forma 1 árjátlanodásáért azért nem csak ők a felelősek. Többszereplős játszma volt ez, és ahogy Vettel a jelenkor autóversenyzőjének archetípusa, úgy a startlámpa ennek a 20 éves hanyatlásnak a komplex, tömör szimbóluma. Mert annak idején felvillant a piros lámpa, majd – Palikkal mondva – 5-7 másodperc múlva kigyulladt a zöld. Most felvillan a piros, majd kialszik, és NINCS ZÖLD. Na, ez a punci.