A politikus igenis ragadozó, zsákmányszerző vadállat. Emberek között épp ezért csak ketrecben, rácsok mögött tartható. Ha nem is börtönben, bár ezt esete válogatja, de egy elszeparált, a tévelygéseit megfelelően kordában tartó, jól szabályozott jogi környezetben.

[Reflekkt használati utasítás: a dőlt betűs futamok saját szerzeményként, a normál betűtípussal rajzolt gondolatok egyfajta katalizátoromként, mástól elszármazott szellemi tulajdonként értelmezendők. A katalizátor eredeti tulajdonosa, és elérhetősége a bejegyzés végén megtalálható.]

Vagyonosodás

Most, hogy Zsiga Marcell ellen nem indítanak vagyonnyilatkozati eljárást, már látom a keddi Népszava címlapját: hogy ennek a hírecskének kellő terjedelmet szánnak, megspékelve a fideszes zsarnokság újabb adalékaival – holtbiztos.

 Zsiga Marcell politikai mém lett. Mert hülye volt. Ha rendszeresen teszi ezt, akkor megkaphatja a sültbolond toposzt is. Ami bár nem pártkarrier, de könnyen aprópénzre lehet váltani, mert a hülyéket szeretik a kereskedelmi televíziókban, mint ahogy régen is a bazári majmokon röhögött mindenki. Havi sokszázezres magasságból a 47ezres közmunkabért dicsérni az álmoskönyvek szerint nem bölcs dolog, és hatalomra kerülés után átgondolatlanul aszfaltoztatni egyenes út, na nem csak a családi birtokra, hanem az ellenséges sajtó ágyúcsövei elé is.

Valamikor, mondjuk a francia rendi társadalom idején, a nemzet édesatyja, a király mérhetetlen kincsek birtokában, fényűzésben kormányozta országát. A parasztok, polgárok és nemesek hosszú és boldog életet kívántak neki, mert tudták, hogy a hatalom Istentől származik, és azzal is tisztában voltak, hogy ők a dinnyetermesztéshez, a kereskedéshez és az udvari intrikákhoz értenek – a kormányzás nem az ő dolguk és felelősségük.

A kiválasztással mindig is gondok voltak. A hatalom nem Istentől ered, szimpla érdekérvényesítés, ami már létező erőkoncentrációk mentén épül fel. A születési előjogokon alapuló társadalmi rend sok évszázada alatt kevés igazi államférfi szaladt ki a genetikailag is szennyezett, belterjes arisztokrata populációból, így Európa történelme is jó néhány esetben inkább ad hoc szituációkon múlt, mert még a tanácsadói környezetbe sem válogattak be használható embereket.

Az úgynevezett demokráciában, amelyben a felesége száját bevarró férfi éppen úgy szavazhat, mint a kannás borral szendergő csőlakó, kissé bonyolultabb a helyzet. Az úgynevezett demokráciában a társadalom selejtjei éppen olyan értékes választópolgárok, mint a tanult és rendesen dolgozó emberek. Ha közeledik a választás, a politikai pártok lekászálódnak a legalsó szintre, a padlóembereknek lődözik roppant bonyolult üzeneteiket, s hogy mennyire hatásosan, néhány hazai választás kristálytisztán megmutatta.

A mennyiség felpuhít, örök törvény, elég csak a magyar felsőoktatás elmúlt húsz évét végigpörgetnünk. Az általános, mindenkire kiterjesztett választójog talán a huszadik század legpusztítóbb találmánya, az atombomba a lépcsőfordulóban sincs hozzá képest.

Zsiga Marcell a parlamenti többség jóvoltából nem tartozik elszámolással. Csakhogy az élet már a hír keletkezéskor továbblépett a miskolci fideszes politikus személyén: az vesse rá az első követ, aki bűntelen…
Amit a következőkben leírok, magától értetődően mindegyik frakcióra érvényes a Tisztelt Házban, tekintet nélkül arra, hogy kormánypárti vagy ellenzéki státusban iparkodnak éppen éhen halni – legalábbis papíron.

A jelenlegi vagyonbevallási rendszer méltánytalan és hazugságra kényszerít. Belekukkant az ember egyik-másik vagyonnyilatkozatba, és nem hisz a szemének. Egy fél lakás, három darab festmény, egy kis Suzuki – az ilyesfajta kincseket birtokló parlamenti képviselő már valóságos Krőzus a többi között. A legtöbb bevallásból gondosan elrejtik egy dolgos vagy éppen dologtalan élet valóságos eredményeit: a nagy házat, a luxusautókat, a földeket, szántókat, erdőket, a magángyűjteményeket. És nem azért, mert el akarják, hanem mert a törvény szellemében el kell rejteniük. Hogy vagyongyarapodásuk senkinek ne tűnjön fel, minden komolyabb ingóságukat távolabbi rokonokra, barátokra íratták réges-régen. Tiszteletre méltó orvosok, polgármesterek, vállalkozók, évtizedek óta a politika első vonalában tanyázó politikusok tagadják le magánvagyonukat, mert a demokrácia logikája miatt dugdosniuk kell, amijük van, nem pedig mások épülésére, vagy pusztán az igazság nevében felmutatni.

Mivel a szisztémát ők maguk találták ki, a hibás működést nem lehet a nyuszira fogni. Vagy reflexből szülték így meg, és akkor ez egyfajta intellektuális deficit, ami visszavezet a kiválasztás dilemmájához, vagy szándékolt, ami vagy rosszindulatot feltételez, vagy…

Miért alázzuk meg őket és magunkat a mostani vagyonbevallási rendszerrel? Miért fordítjuk félre szemérmesen a fejünket, miért álcázzuk koldusnak képviselőinket, miközben mindenki pontosan tudja, hogy nyolcvan százalékuk a tehetősek közé tartozik?

Aki ebben az országban él, pontosan tudja, hogy csak és kizárólag az adott politikus erkölcsi mércéje szabja meg, mennyi adómentes pénzt keres politikai és gazdasági kapcsolatrendszerével. Ne értsük félre: van aki megteszi, és van aki nem. A baj csak az, hogy a becsületesnek és a korruptnak egyaránt két cigirágó és három gumimatrac szerepel a vagyonnyilatkozatában.

…álszemérmet.

A jóléti demokráciák (mert Szomáliához képest ez még mindig jóléti, és demokrácia) első, ébredési szakasza a gátlástalan habzsolás, lopkodás, felhalmozás időszaka volt mindenhol, a kapitalizmus csupán az arisztokrácia újratermelődése. Jellemét tekintve nem rohadtabb a politikus, mint a szatócs, az autószerelő, a szülészorvos, vagy a szalag mellett robotoló betanított munkás, de egy paraméterben jelentős különbség mutatkozik: a hozzáférésben. A politikusnak extranagy a vadászterülete, és nem fél ezt használni. Így borul meg az egész népességre kivetíthető korrumpálhatóság statisztikája, és egy politikusnál a becsületesség-zsákmányszerző szélsőértékekre felrajzolt függvény ezért leng ki az utóbbi felé.

Miután a törvényalkotó mulasztása miatt tételes és valóságos vagyonnyilatkozatra nem kötelezhetjük politikusainkat, azt mondom, töröljük el az egészet. Komolyan beszélek. Semmi értelme arcba rúgni a bérből-fizetésből élőket, akik nem viccelhetnek meg másokat efféle tételekkel, mondjuk az adóbevallásukban. Másfelől faramuci helyzet, hogy ha valaki meggazdagodott, hazudoznia kell.

Ennek az egésznek semmi értelme.

Ebben a formában nincs, mert csak politikai sajtóháborúra használható, kábé azon az olcsó áruk fóruma szinten, mint az ügynökakták. De az ellenőrizetlenség csak még pofátlanabb gátlástalanságot szül, egy anomália figyelmen kívül hagyása még nem szünteti meg magát a problémát. Egy törvényalkotó önszabályozásának hátulütői egyébként is magától értetődőek, a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” életvezetési bölcsesség teszi röhejessé, amikor évi rendszerességgel szavazzák meg az inflációt körberöhögő növelést az egyébként sem értékalapú, az elvégzett munka minőségével arányba nem  állítható fizetésükön.
Eközben-miközben pár házzal odébb már született ilyen helyzetekre mechanizmus: a rendőrség saját maga ügyes-bajos, az igazságszolgáltatás tárgykörébe tartozó ügyeit, ugyan több-kevesebb sikerrel, de mégis az ügyészség hajtja végig a rendszeren. Ott sikerült felismerni az összeférhetetlenség momentumát. Azt, hogy a népesség elhanyagolható százaléka tartozik a radikálkeresztények azon táborába, aki önmaga véresre korbácsolásával bűnhődik a vétkeiért, szór hamut a saját fejére.
Arról nem is beszélve, hogy a rendszer egy új elemének kiépítése lehetőséget teremtene a korrupciónak új területek meghódítására is. De ha nem hagyjuk a pesszimizmust elhatalmasodni magunkon, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy jól kitalált, és megfelelően kiépített rendszer csak akkor válik korrupttá, ha magunk is azt akarjuk.

Hamis vagyonnyilatkozatába élő ember még nem bukott bele ebben az országban, és nem is fog. Kéz kezet mos. Mindenki, mindenről, mindent tud, de erről a kérdésről nem rendeznek majd parlamenti vitanapot. Nincs is ezzel baj, csak be kellene vallani jobb és bal felől egyaránt, hogy a látszat számít, nem a valóság.
Egyébként az a furcsa gondolat ötlik fel az emberben, hogy a sokat kárhoztatott rendi társadalom szabadság- és egyéni boldogságfoka különb volt, mint a keveseknek gyümölcsöző, de bárki számára szabad csaholást biztosító egyenlősítőké. Akkor is, ma is akadnak szegény emberek, de háromszáz éve legalább nem hitegették azzal őket, hogy bármihez is közük lehet, és az elit nem ácsingózott tudatlanságban, pillanatnyi érzelmeik alapján leadott szavazataikra.

Zendül a citera, peregnek a képsorok, és a ma már klasszikussá érett Matrixból villan fel az egyébként ott is csak beidézett, valójában a konformista tespedést ostorozó gondolat: „A tudatlanság…boldogság”.

[original sin: http://www.magyarhirlap.hu/vagyonosodas ]